Guerra Mondi 5. fejezet

Na sziasztok!
Rég nem volt fejezet de mivel egy visszajelzést sem kaptunk nem tudtuk hogy mi van érdemes e egyáltalán folytatni.A fejezethez nincs sok hozzáfűznivalónk.Vegyétek, vigyétek.



Annabell

Mikor felkeltem már majdhogynem világos volt. Még mindig nem volt jó
kedvem, sőt ahogy több, és több időt töltöttem egyedül kezdtem olyan
állapotba lenni mintha depis lennék. Mindent feketének láttam. Annyira
nem szeretek senkivel sem haragban lenni, de egyszerűen mostanában
vonzom a bajt. Úgy döntöttem, hogy elmegyek lefürdök, és felhívom

Dominicot ,majd Christ, hogy jöjjenek haza, és beszéljük. Bár…lehet, hogy
most nem kéne őket egy helyiségbe hívni. Na, de mindegy, akkor is fogok velük

beszélni!

Felkaptam a törölközőmet, és elindultam a fürdő felé. Levetkőztem,
megengedtem a csapot, majd bemásztam a zuhany alá. Már épp kezdtem
ellazulni, amikor zörgést, vagyis inkább csapódást hallottam. Azonnal
elzártam a csapot kimásztam a zuhanykabinból, és magamra tekertem a
törölközőmet. Csendesen átkoztam magam amiért nem zártam be az
ajtót. Próbáltam minél halkabban kinyitni az ajtót miközben lentről
folyamatos mozgolódást hallottam. Útközben felkaptam a lépcső tetejénél
lévő esernyőtartóból egy viszonylag masszívnak látszó

darabot. Elindultam lefelé a lépcsőn épphogy mentem pár lépést, és már

láttam is, hogy ki, vagy inkább kik-merthogy ketten voltak-vannak a
házban. Az egyik aki szerintem férfi volt háttal állt a lépcsőnek
ezáltal nekem is így nem láttam az arcát, sebaj így legalább nálam van

a meglepetés ereje. A másik aki ha jól láttam egy lány volt a kanapén

feküdt. Újra megindultam a lépcsőn, miután leértem elindultam a
nappaliba, és amikor odaértem egyenesen a betörő háta mögé, egy

hatalmasat suhintottam az esernyővel. Ezzel eltalálva az idegen
vállát. Földre rogyott, majd elnyúlt a padlón a vállát

szorítva. Ekkor jöttem rá, hogy mekkora hibát követtem el.

-Istenem Christian! Úgy sajnálom!- mondtam, és mellérogytam a földre.


Christian

ÁÁúúú. Basszus mi a fene volt ez?
Kinyitottam a szemem, és Annabellt láttam. Ő ütött volna le? Az
lehetetlen, hogy ekkorát üssön. Mikor megláttam a padlón az esernyőt már

nem voltak kétségeim támadóm felől. Hogy tud ekkorát ütni? Ez

képtelenség!
Még egy kicsit feküdtem a földön, majd megpróbáltam felülni. Amikor
rátámaszkodtam a karomra éreztem, hogy sajog az egész
kezem. Valószínűleg kiugrott a vállam. Felnéztem Annabellre.

-Segítenél egy kicsit?- kérdeztem, mire ő belém karolt, és felsegített,
majd beültetett a mellettünk lévő fotelba. Muszáj valahogy a helyére
rántanom a vállamat nem maradhat így. Erősen rászorítottam a kezeimet a
vállamra, és egy hatalmasat rántottam az ütéssel ellentétes
irányba. Borzasztóan nagyot reccsent. De ezzel most nem tudok

foglalkozni. Jól lesz ez addig amíg mindent elrendezek. Felkeltem, és

elindultam Léa felé. Szegény biztos megijedt. Mikor odaértem még mindig
ijedten nézett Annabell felé.

-Nyugodj meg nincs semmi baj! Ő itt Annabell. Általában nem ilyen csak
nem tudta, hogy jövünk, és megijedt. Fel tudsz állni?- kérdeztem Léatól.

-Megpróbálom.- mondta cérnavékony hangon, és megint megpróbált felállni. Kis támogatással, de sikerült. Elindultunk a lépcső irányába. Mielőtt felléptünk volna az
első lépcsőfokra visszafordultam.

-Annabell, hozz légy szíves egy tálba vizet, és hozzá kendőt. Ja, és ha lehet
valami innivalót is.- mondtam, és elindultunk felfelé a

lépcsőn. Felkísértem a szobámba, és befektettem az ágyamba. Nem sokkal
később Annabell hozta a vizet, és a kendőt, majd egy pohár
narancslevet .A kendőt bevizeztem, és a nagyobb karcolásokat az arcán a

kezén, és a lábán kitisztogattam. Elmentem sebtapaszért, és az

igazán nagy sebeket leragasztottam. Miután a sebeivel végeztem
megkértem Annabellt, hogy adjon valami ruhát Léanak. Kimentem a szobából
amíg Annabell segített neki felöltözni. Lementem a földszintre, és

leültem a kanapéra. Még alig ültem egy perce amikor a bejáratai ajtó

kinyílt, és Dominicot láttam bejönni rajta. Azonnal kitört volna belőlem
egykét kelletlen szó, de jobbnak tartottam ha uralkodok az
érzéseimen. Bejött az ajtón fel az emeletre majd pakolást
hallottam. Felmentem, hogy megnézzem ugyan mit csinál.

Összepakolt. Mint aki költözik.

-Mi van? Megkaptad amit akartál. Akkor meg minek csomagolsz?- mondtam

önkéntelenül is lekicsinylő, és gúnyos hangot megütve.

-Tudod mit? Ezt most válaszra se kéne méltatnom. Sokat képzelsz magadról,
de nem érsz többet senkinél. Éppen olyan vagy mint én, vagy mint bárki más

ezen a világon. Attól, mert nekünk nem átlagos volt az apánk mint a
többi embernek mi is senkik vagyunk. És csakhogy tudd azért csomagolok,
mert elmegyek valakihez, ott megvárom az átváltozást és eltűnök.- mondta,
és tovább csomagolt.

-Nagyszerű. Mindig is azt csináltál amit akartál. Mért lenne ez most

másképp?- mondtam, és elindultam kifelé.

-Sosem értettem, hogy miért akarsz mindig jó fiú lenni. Sosem lazítasz

mindig csak a kötelességek. Tudod, Annabell nem olyan mint a többi lány,

de hogy őszinte legyek… már évek óta szeretem őt. – pár pillantra lemerevedtem. Megsüketültem, vagy jól hallottam? - Emlékszel amikor
lejött hozzánk? Napokig nem tudtam normálisan gondolkodni. Nem ettem, nem

ittam, csak rá tudtam gondolni. Életemben nem érzetem még olyat mint

amikor a közelében voltam. Akkor még nem tudtam mi ez… aztán ahogy telt az idő rájöttem,

hogy szeretem. Jogosan tennéd fel a kérdést: Akkor mi a fenéért voltam
minden nap más nővel, és miért előtte csináltam? Hát azért, mert

képtelen voltam elviselni, hogy te folyton a közelében vagy minden nap.

Olyan volt látni titeket mint amikor valaki a sebeidet tapogatja. Fáj,
és mar. Amikor láttalak titeket tudtam, hogy te nem szereted csupán csak

barátok vagytok, de nekem akkor is fájt. Én mindig csak második
voltam. Annabell mindig is téged szeretett jobban. Esélyem sem volt veled
szemben, ezért tettem azokat amiket. A nők, a pia, a pénz. Mind felejtés

céljából történt. És amikor megcsókoltam az azért volt, mert nem bírtam

tovább. Elegem volt mindenből, és csak egy pillanatra élni akartam a

vágyaimnak. És akkor jöttél te azzal az erkölcsöket védő
magatartásoddal. Azon tűnődtem, hogy nem köpöd magad szembe amikor
tükörbe nézel?! Hánynom kell tőled, és a viselkedésedtől. Azt hiszed jó
vagy, pedig rosszabb embert el sem tudnék nálad képzelni.- mondta, majd
betett még néhány ruhadarabot a táskájába, és elindult felém. Még
utoljára a szemembe nézett és ezt mondta.- Remélem egyszer le tudsz
ereszkedni a normális emberek szintjére! Ha túljutottál az egódon

remélem, majd megtalálsz én örömmel várlak!- azzal kiment a szobából,
majd le a lépcsőn, és már csak az ajtó csapódását hallottam. Annabell
kijött a nagy zaj miatt.

-Miért csapkodsz? Végre elaludt így is rosszul néz ki még aludni se

aludhat? Figyelsz te egyáltalán?- kérdezte a szemem előtt hadonászva.

-Dominic, elment. Végleg.- mondtam halkan. Igazából nem az fájt, hogy

elment, hanem az amiket mondott. Valóban ilyen lennék?

Guerra Mondi 4. fejezet

Sziasztok!
Különösebb hozzáfűzni valónk nincs a fejezethez max annyi hogy ezentúl megpróbálunk gyakrabban fejezetezni.Reméljük maradtak még olvasóink és minden komit nagy örömmel fogadunk.Ne féljetek kritikát írni de ha jó dicsérni sem:).

Pusz
Niky és Detty



4. fejezet

(Annabell)

Istenem, hogy lehet valaki ennyire...Áhhh. Nem hiszem el, hogy ekkora probléma, ha két ember, vagyis félig ember csókolózik, talán érzelmek nélkül. Annyira utálom, amikor ilyen önfejű. Nem szeretem, ha a fiúk veszekednek. Elismerem igaza volt Chrisnek, de ez akkor sem normális, hogy csak így itt hagy minket. De kár, hogy nem tudok rá haragudni, inkább még most is féltem. Ez a nyavalyás őrzői lélek. A pokolba vele!

Gondolataimból Dominic halk léptei szakítottak ki. Odajott hozzám a konyhába, és leült velem szembe.
-Nézd, ami történt...tudod én nem akartam, de úgy éreztem, te legalább annyira szeretnéd mint én, de ha nem szól....-mondta volna, de félbeszakítottam.
-Nem.....akartam, vagyis nem tudom, de most már mindegy. Remélem, nem üldöztem el örökre Christ.- mondtam, és felálltam az asztaltól, majd elindultam a szobámba, hogy ledőljek egy kicsit. Mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, Dominic a karom után kapott. Maga felé fordított, és beszélni kezdett.
-Ami történt, az nem csak a te hibád. A bátyám mérhetetlenül önfejű. Azt hiszi, hogy csak neki lehet igaza, és csak ő mentheti meg a világot. Mindig csak hősködni akar, és marhaságokat beszél, de azt hiszem ezeket tudnod kéne. Mindegy is, nem kell vele foglalkozni... Ami kettőnk között történt az igazi volt. Az a csók, nem csak egy véletlen kilengés volt, hanem tele volt érzelemmel.-mondta, és ahogy ránéztem csak egyre tudtam gondolni.
-De mi van ha Chrisnek igaza volt?!-elindultam a lépcsőn felfelé, de még egy mondat erejéig visszafordultam. -Hány lánynak mondtad már ezt, csakhogy az ágyadba édesgesd őket?-kérdeztem mire az arcán olyat láttam amit még soha. Fájdalom. Láthatóan fájt neki, amit mondtam. Nem akartam megbántani, de biztos volt igazság abban amit mondtam. Mire megmagyarázhattam volna már csak azt hallottam, ahogy csapódik az ajtó.

Gratulálok Annabell! Mindenkit elmarsz magad mellől, de mért pont azokat kell először akiket a legjobban szeretsz?
Hogy lehetek ilyen hülye!?Felmentem a szobámba, majd becsaptam magam után az ajtót. Megkerestem az mp3 lejátszómat, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és lefeküdtem az ágyba. Éreztem ahogy könnyezik a szemem, de nem foglalkoztam vele, csak a dübörgő zenére figyeltem. Próbáltam minden hangszert beazonosítani, legalább addig sem járatom máson az agyam.
Dob, gitár......

(Christian)

Fogalmam sincs hogy hova, csak mentem amerre az út volt. Ennyire még sose voltam csalódott, és persze dühös. Kicsit kezdtem megnyugodni, hogy már egy ideje nem éreztem újabb fejfájás közeledtét, valószínűleg azért mert már nem voltam annyira dühös, mint amikor eljöttem otthonról.

Miközben hajtottam végig az úton, láttam hogy a kocsi reflektora megvilágít valamit az út szélén. Megálltam, hogy megnézzem ki, vagy mi az.

Leparkoltam az út szélén, és kiszálltam. Elindultam az összegömbölyödött alak felé.

Amikor odaértem, megdöbbenve láttam, hogy egy ember az. A ruhája szanaszét volt szakadva, és csupa vér volt mindenhol, és amikor felnézett láttam, hogy egy lány az. Istenem, mi történhetett vele? Amikor felnézett egy szót kántált folyamatosan, de én nem hallottam így közelebb mentem.
-Vért, vért, vért-mondta mire én megdöbbenve néztem riadt szemeibe.
-Tessék? Nem tudok vért adni. Figyelj el tudod mondani, hogy mi történt veled?-kérdeztem miközben levettem a kabátomat, és ráterítettem.
-Autó, fekete autó. Csattanás,vér, vér.-mondta, és bennem összeállt minden. Én tettem ezt vele. Én ütöttem el. De ez lehetetlen, én azt hittem hogy valami más volt, mert amikor kiszálltam a kocsiból, akkor nem láttam ott sem holttestet, sem semmi mást. Ez lehetetlen. Istenem! A francba is, már csak ez hiányzott! Mindegy, kórházba kell vinnem, mielőtt valami komolyabb baja lesz. Bár azt kétlem, hogy lehet valami ennél komolyabb.
-Nézd be kell vinnem téged egy kórházba. Megtudhatnám a neved?-kérdeztem leguggolva elé.
-Nem, nem vihetsz kórházba. Nem teheted ezt. Én....én veszélyes vagyok. Érzem.-mondta riadtan. Közelebb mentem hozzá, és segíteni akartam neki felállni, de ő elhúzódott.-Ígérd meg, hogy nem viszel kórházba!-mondta, és próbált minél több erőt sűríteni ebbe az egy mondatba.
-Elütöttelek, muszáj lesz valakinek megvizsgálnia. Lehet, hogy eltört valamid, vagy belső vérzésed van.-mondtam, és nyúltam felé.
-Ígérd meg!-ha segíteni akarok nem vitázhatok vele, majd valamit kitalálok.
-Rendben. De, valamit akkor is kell csinálnunk! Még nem mondtad, hogy hogy hívnak?! -mondtam, és már hagyta, hogy felsegítsem. Karjaimba kaptam, és a kocsi felé vettem az irányt.
-A nevem Léa Stone. A szüleim meghaltak. Tizenkilenc éves vagyok, és csak átutazóba vagyok Scottwillben.-mondta, majd a vállamra hajtotta a fejét.

Még pár lépést tettem, és a kocsinál voltam. Befektettem Léat a kocsi hátsó ülésére, majd én is beszálltam. Elindítottam a kocsit, és megfordultam egy kis utcába, majd elindultam vissza a házba. Az út csendesen telt, de mielőtt még odaértem volna a házhoz Léa felébredt.
-Jó reggelt, vagyis inkább estét mert este van. Hogy vagy?-kérdeztem
-Jól, köszönöm. Kérdezhetek valamit? - harapta be az alsóajkát félénken
-Hát persze! - vontam vállat
-Hogy hívnak?-kérdezte.
-Christian Rossi, van egy testvérem Dominic, és van egy barátunk Annabell, hozzájuk megyünk most.-mondtam, és egy pillanatra hátrafordultam, hogy minden rendben van-e vele.Végig pörgött az agyamon mind az ami történt. Csak akkor vettem újra észre egy furcsa részletet.-Hogy értetted azt, hogy vért szeretnél?-kérdeztem tőle.

-Sehogy.-mondta szűkszavún.-Felejtsd el amit akkor mondtam!-felelte, és láttam a visszapillantó tükörben, ahogy az ablakhoz ül, és meredten bámul kifelé. Valamit eltitkol! Bárcsak tudnám hogy mit! Majd kiszedem belőle ha jobban lesz.

Miközben ezen törtem a fejem, megérkeztünk a házhoz. Kiszálltam, odamentem hozzá, hogy segítsek neki. Megpróbált egyedül kievickélni a kocsiból, de a lábai még nagyon gyengék voltak az álláshoz, ahogy a járáshoz is. Megint a karjaimba kaptam, és úgy vittem be a házba.

(Dominic)

Ezt nem hiszem el! Hogy mondhatta ezt? Végre azt érzem, hogy valakit szeretek, és tényleg képes lennék odaadni érte mindent, erre ő meg így a lelkembe gázol! Tudom, egyszer régebben már elcsesztem vele, de az még nem ok arra, hogy így megbántson. Igaz, hogy nem én vagyok a becsületesség mintaképe, tényleg sokat hazudok, és sok lányt csábítottam már el ezzel a szöveggel, de én is megváltozhatok. Sőt, meg is szeretnék! Azt hiszem, elegem van nőkből.

A bátyám, és Annabell, már évek óta próbálnak a helyes útra terelni, de én mindig minden prédikálásnál megvontam a vállam, és otthagytam őket. Talán, nem kellett volna. De most majd örülhetnek. Elmegyek egy régi ismerősömhöz, majd ő segít megváltozni. Jobb lesz nekem nélkülük, megvárom az átváltozást, és aztán elmegyek, minél messzebb vagyok tőlük annál jobb....