Guerra Mondi'-Harmadik fejezet

Na sziasztok!

Lehet minket megkövezni de csak hogy tudjátok miért nem volt fejezet és utána döntsetek.Niky és én is nagyon sokat tanulunk sok a dolgunk.Tudjuk hogy ez nem mentség de ez van.Minden fejezet kincs ilyen súlyos tanulási időszakokban:).Persze ez humor de attól még részben igaz.Na nem is húzom az időt jó olvasást kíván:

Niky és Detty!

Mikor megláttam fivéremet Annabell karjaiban elállt a szavam is. Elöntött az ideg, és megszólalni nem tudtam. Jól látom, amit látok, vagy már teljesen meghülyültem? Az előbbi megpróbáltatások után…

Próbáltan túl tenni magam a látottakon, és hangot kreálni magamnak. Mély levegőt vettem. Majd amikor túl voltam a meglepődésen, ezt az érzést a düh, és az idegesség váltotta fel. A testvérem felemelkedett az ágyról, és lassú léptekkel felém közeledett. Ökölbeszorítottam a kezemet, és összeszorítottam a számat. Már majdnem elém ért amikor beszélni kezdett.
-Ez nem az, aminek látszik!- mondta kissé remegő hangon. Még soha nem hallottam Dominicot remegni, de remegjen csak, mert amit most tőlem kap azt nem teszi ki az ablakba az száz százalék.
-Hogy tehetted ezt?! - löktem rajta egyet.- Elmegyek egy órára, vagy még annyira sem, és te az első nőre rámászol aki a közeledben van? Ráadásul arra a nőre aki kiskorunk óta velünk van?! Inkább számít az anyánknak. Te megcsókolnád a saját anyádat? A MI anyánkat? - kérdeztem dühvel teli hangon majd ismét löktem rajta egyet. Ez a második lökés kissé nagyobbra sikeredett így a fivérem kibillent egyensúlyából és a padlóra esett. - Haza akarok jönni, hogy lepihenjek végre, mert olyan dolgok történtek amikről fogalmad sincs… erre itt talállak titeket ráadásul ilyen helyzetben. Hogy mondhatod hogy ez nem az aminek látszik? Miért, mégis minek látszik szerinted? Hmm?- mondtam, de mintha nem idefigyelt volna. –Válaszolj, mert ha legközelebb megütlek attól nem csak a földre fogsz esni! – kiabáltam az arcába
-Én....én...-kezdte de Annabell közbeszólt.
-Christian, elég! Fejezd be nem látod hogy nincs jól? - mondta attól félve
hogy megütöm Dominicot. Felé fordultam.
-Annabell, menj ki! -meg sem mozdult. - Azt mondtam hogy menj ki! Most! - üvöltöttem. Annabell félő pillantással de kiment a szobából majd becsukta maga mögött az ajtót. Gyanítom, hogy nem ment messzire, de nem is érdekel. Csak ne lássa az a lényeg. Nem szeretném, ha egy idegbeteg állatnak tartana, bár szerintem már átléptem nála ezt a határt.

Dominic felé fordultam, és igazi gyűlölet lángolt fel bennem.
-Válaszolj te mocsok hogy tehetted ezt?! Tudod mit… nem érdekel! De azt most meg mondom, hogy őt nem fogod tönkre tenni! Ha kell beleverem a fejedbe, de ŐT nem fogod bántani! Lehet, hogy, most megúsztad, de legközelebb meglátlak vele egy kicsit is félreérthető helyzetben, és neked véged! És nehogy azt hidd, hogy miattad nem verem be a képed. Csak őt védem meg, attól, hogy ápolnia kelljen. Az őt is legyengítené, és azt nem akarom. Évek óta viselünk el téged, de ezzel betelt nálam a pohár. - mondtam fenyegető hangon.- Megértetted? -semmi válasz. Lehajoltam hozzá, az ingénél fogva felemeltem, és a falnak nyomtam.- Megértetted?
-Igen…megértettem –mondta halkan, de nem úgy hangzott mintha nagyon meghatottam volna

-Helyes!- engedtem, mire ő lecsúszott a fal mentén a földre, én pedig elindultam az ajtó felé. -Ne feledd, amit mondtam! –közöltem, és már kint is voltam. Lementem a lépcsőn be a konyhába ügyet sem vetve az ajtónál ácsorgó Annabellre. Ő ugyan felém nézett, de én nem foglalkoztam vele. Kivettem a hűtőből egy kis narancslevet, majd visszacsuktam a hűtőajtót, és elindultam a bejárati ajtó felé. Letettem a narancslevet az ajtó melletti kis szekrényre és, felvettem a kabátomat. Épp a kezembe vettem a kocsi kulcsait amikor Annabell megszólított.
-Christian! Én...! Kérlek, ne haragudj tudom hogy nem szabadna vel....-mondta volna de közbeszóltam.
-Nem érdekel! Hidegen hagy a mentegetőzésed! Csak igazából abban bíztam hogy neked több eszed van. De látom tévedtem semmivel sem vagy jobb mint azok a nők akiket Dominichoz járnak ebbe a házba. -mondtam háttal neki. Hallottam ahogy felém lép, majd hirtelen megtorpan.

- Te ezt nem értheted! Ő nem olyan mint amilyenek te gondolod! – szembe fordultam vele

- Jól értettem amit mondtál? – hitetlenkedtem, ő pedig lehajtotta a fejét – Ezt nem hiszem el! Képes vagy beleszeretni Dominicba? Ezt nem gondolhatod komolyan!

- Nem vagyok belé szerelmes! – csattant fel, és végre rám nézett. Kemény volt, és hideg a tekintete, de a megbánást is felfedeztem benne.

- Már nem az vagy akinek ismertelek. Csalódtam benned, amikor kéne a segítséged. Ma este… - elfordítottam a fejem, és nem fejeztem be

- Mi történt? Te is rosszul lettél, mint Dominic? Baleseted volt? Jézusom, jól vagy? – rohant oda hozzám, de nem elléptem előle

- Mint látod jól vagyok. Te pedig inkább a bátyámmal törődj! Próbáld rávenni, hogy térjen jó útra, vagy a pokolban végzi. Ahogy te is. De ha lehet fékezd magad a közelében, és ne tegyél rá a sorsára még egy lapáttal! – Annabell kihúzta magát

- Nem fog pokolra jutni! Nem hagyom, ahogy te sem! Meg fog változni! – gúnyosan elmosolyodtam

- Lehet, de akkor már rég késő lesz. Szerintem már most késő. A testvérem lelke már menthetetlen. Törődj bele, és felejtsd el! Jobban jársz, minthogy utána szenvedj! Legalább most hallgass rám! - hátat fordítottam neki, és már nyúltam a kilincsért, mikor a vállara a tette a kezét.

- Sosincs késő, és én nem adom fel. Neked sem kéne. A testvéred. – megráztam a fejem

- Pontosan tudom, hogy ki ő. Épp ezért mondom, amit mondok. - nem volt kedvem tovább, jó pofizni leráztam kezeit a vállamról, majd kinyitottam az ajtót, és félig a küszöbön állva még oda vetettem - Jó ideig ne várjatok haza! –mondtam búcsúzóul, majd kiléptem az ajtón. Beszálltam a kocsimba, és elindultam valamerre igazából nem is tudom hova csak mentem….Csak ne jöjjön még egy olyan rosszul lét könyörgöm. Ennyi mára bőven elég volt. Még sok is…